A negyvenkettedik széken ülő nő mai történet. Azokról szól, akiket mindenáron fel akar címkézni a társadalom, azokról, akik mindenáron meg akarják szerezni ezeket a címkéket. Legyél szép, jó, kedves, okos, erős, vidám, hibátlan, sikeres. Hogyan tud ezeknek az elvárásoknak megfelelni napjainkban egy nagyvárosi fiatal nő? Milyen energiák, vágyak, érzések, hiedelmek mozgatják, honnan indul és hová jut? És mi többiek, mit veszünk észre mindebből? Egyáltalán: mit veszünk észre egymásból? Emberi viszonyaink milyen minőségűek? Egymás mellet vagyunk, vagy csak egymás mellett ülünk, társas magányban?

Tallér Edina monodrámája számtalan kérdést vet fel, felkavaró és provokatív. Nem hagy békén, foglalkozni kell vele.

„A negyvenkettedik széken ülő nő felkavaró és provokatív monológ erős mondatokkal, és még erősebb gondolatokkal, melyek még sokáig kavarogni fognak bennünk az előadás után is.” (Marie Claire)

Előadja: Tarsoly Krisztina

Rendezte: Gerner Csaba

Írta: Tallér Edina

Részlet a darabból:

Szereplő: Huszonéves, csinos nő.

Helyszín: Open-office. Kikapcsolt számítógépek, üres székek, asztalok. A háttérben a pénteki prezentációs értekezletből ottfelejtett kivetítő vászon.

1.

(A nő futásból érkezik az üres irodába)

Futás után mindig olyan éhes leszek!

Na. Lássuk…Fú, de szép! Ez is! Ez is! Azta! Ez milyen jó lett! És, igenis szív alakú!

Nem érdekel, mit mond! Mondhat bármit! Ez egy szív!

Fontos a pozitív hozzáállás az élethez!…

Hopp! Na! Csak sikerült! Ott van! Lekaptam őt is!

 Végre! Háhá! Barátocskám, megvagy! Itt vagy, lefotóztalak! És rám nézel épp! Itt van! Itt a bizonyíték!

(Elmélyülten nézegeti az egyik képet a monitoron. )

 De szép szeme van! De cukiii! Tuti, hogy összejön! Ez össze fog jönni! Ma már beszélgettünk is!

(Az iroda felé beszél, mintha nem egyedül lenne, hanem ülnének az asztaloknál mások is.)

 2011 óta futok ezen a szakaszon. Minden tavasszal itt találom a kedvenc tócsámat. 2013-ban is lefotóztam, meg azelőtt, 2012-ben, és 2011-ben is. Szív alakú tócsa.

Bár a haverom szerint csak én látom így. Szerinte bakancs alakú. Mármint a haverom szerint. Nem szív, hanem bakancs. Egy másik szögből nézve.

Jó, lehet, hogy egy másik szögből nézve az, de onnan, ahonnan én nézem, szív alakú. Ugye? Szív vagy bakancs? Szív vagy bakancs? Szív vagy bakancs? (A képzeletbeli hallgatóságtól kérdezgeti.)Na, ugye, hogy szív!

Még nem teljesen a haverom amúgy. Én szeretném, ha az lenne. Nagyon helyes férfi. (Gyorsan „pörgeti” a képeket a gépen és a kivetítőn, kiválaszt egyet, ránagyít. A képen egy meggyötört arcú férfi van, ül a vízparton, koszos kezében egy keresztrejtvényes újság, azt „olvassa”, illetve a fotó pillanatában épp belenéz a kamerába, a nagyítás után a kivetítőn csak a szemét látjuk. A lány nézegeti a fotót. Megint a képzeletbeli hallgatósághoz fordul, mutatja a képet, tőlük kérdezi.)

Hány éves lehet? Negyven? Ötven?…Lehet, hogy csak harminc…

Az jó lenne. Ha, mondjuk, csak harminc lenne, akkor az épp jó… Illik hozzám.

(Ismét elmélyül a képnézegetésben.)

Negyven-ötven körüli, igen. Vagy talán egy kicsit fiatalabb. Vagy talán egy kicsit öregebb, nem tudom megállapítani, mert fura ruhákat hord, nem valami divatos. Szürke lódenkabát meg bakancs. Ott szokott üldögélni a parton. Mindig ugyanott.

 2012-ben szólítottam meg először, azt kértem, hadd fotózzam le, mert nagyon szép, ahogy ül és olvas.

(Lihegni kezd, mint aki épp most futott)

„Helló! Szia! Hogy vagy? … Bocsi, hogy csak így ismeretlenül leszólítalak.

Fú, nagyon szép idő van, ugye? De cuki!

 Én futok épp. Futni szoktam, tudod?… Láttalak már itt többször is. Mit csinálsz erre? Látom, olvasol. Mit olvasol? … Látom, nagyon belemélyedtél… De cuki!

Oké, nem akarlak zavarni amúgy. Csak megálltam egy kicsit pihenni…

Te erre felé laksz?  Leülhetek melléd? Igen?… Vagy ne? …Oké, leülök… Nem zavarlak? De szép!

Néha meg szoktam állni, pihenni, tudod? Ide járok futni, tudod? Ja. Többször találkoztunk már, feltűnt neked is? Már tavaly is láttalak itt…

 Ha megállok pihenni, akkor fotózni szoktam a telómmal. Tök sok képem van már. Megnézed?…Vagy ne zavarjalak, olvasol?… Látom, igen… Jó, akkor nem. Akkor megyek is, nem zavarlak… Csak még annyi, hogy…

Ne haragudj, megengeded, hogy lefotózzalak? Olyan jól nézel ki, ahogy itt olvasol.”

„Engem te ne fénylépezzél, jó?”

Oké!…Akkor is lefotózlak…

Szép a hangja. Mély. Férfias. Dörmög, mint a medve.

(Elmélyül a gondolataiban, közben továbbra is eszik)

Az nagyon fontos, hogy egy férfinak szexi legyen a hangja. Volt egy barátom. Több mint két évig… Jó, mondjuk, nem találkoztunk valami sokszor, de akkor is volt. És nagyon szép hangja volt!

Felhívtam többször is! Minden hétköznap este, lefekvés előtt. Nagyon szép hangja volt… Elképzeltem sokszor, hogy liheg, liheg, liheg, morog, morog, aztán beleélvez a hangjával a fülembe… (Egy ideig csendben, mohón eszik.)

Azóta ám már van róla, mármint az új haveromról negyvenegy képem. Nem! Negyvenkettő. Mert ma is lefotóztam. Tehát negyvenkettő….Igen…

Neki is olyan szép a hangja, mint a régi barátomnak. De nem egy egyszerű eset ő sem. Mármint az új haverom.

Az volt az első beszélgetésünk, az a fényképezős sztori, de aztán még, az elmúlt három év alatt ötször próbáltam meg jó benyomást tenni rá.

Leültem mellé mind az ötször, be akartam bizonyítani, hogy amúgy normális vagyok, általában nem szoktam idegeneket leszólítani, fényképezni, meg ilyenek, csak szeretek futás közben fotózni, ez a mániám, és ő olyan jól néz ki, ahogy itt ül a folyó partján, és olvas. Muszáj volt megkérdeznem, hogy lefotózhatom-e…

Nem volt valami nagy beszélgetés egyszer sem. Sosem.