Biofegyver

Még mindig utálom a szerdát. Korán kell kelni, rohanás, minden. Hét óránk van, ráadásul a hét közepén, micsoda kegyetlenség! És akkor még jön a csütörtök, péntek, igazi csőd, reménytelen, kilátástalan nap a szerda, fúj! Nem értem, miért kell az iskolának nyolckor kezdődnie. Be kell érni hét óra ötvenre, különben felírnak az ügyeletesek. És akkor mi van? Az a baj, hogy a húgom még csak elsős, és együtt járunk suliba. Tőlem aztán felírhatnának, de Anna, a húgom, sipákol mindennap, hogy jaj, jaj, elkésünk, siess már, elkésünk, siess már! Ki nem állhatom, amikor ilyen hangon ordibál, nem lehet elviselni. Ilyet csak lányok tudnak produkálni, benne van a génjeikben a sipákolás, vagy nem tudom, de az én húgomnak amúgy olyan cuki kis hangja van, ilyenkor viszont igazi biofegyver, a hangjával öl.

Anyu a párnámra mondja, hogy biofegyver. Olyan büdös, hogy kábítani lehetne vele, ezt mondja. Ezt a kispárnát ő varrta, amikor féléves voltam, bele van hímezve a nevem. Tizenhárom és fél éves párna, naná, hogy vigyázni kell rá, nem szabad folyton mosni. Én így szeretem. Ha kimossuk, napokig csak az öblítő illatát érzem a párna szaga helyett.

Anyunak működő varázsmondatai vannak, szinte hihetetlen, komolyan! Na ő aztán tényleg biofegyver! Beveti a varázsmondatait, és elindul a lavina. A hugi, mikor kicsi volt, minden hülyeséget a szájába vett, meg szétpakolt, felmászott a könyvespolcra, mindenhova, állandóan esett-kelt, anyu meg naphosszat hajtogatta, hogy nem szabad, fejezd be, hagyd abba, ne csináld. Annus persze csak vigyorgott, és csinálta tovább a hülyeségeit. Erre anyu azt mondta: Jó. Háromig számolok, ha nem hagyod abba…!, majd elkezdett számolni, egy, kettő, és az ujján is mutatta, egy, kettő. Mindig csak kettőig számolt, még sosem jutott háromig, kettőnél mindig szót fogad a húgom! Ezt hogy csinálja anyu?

Ez van reggel is. Fél hétkor reggeli, öltözés, minden oké, mindenki nyugodt, Anna ül a tévé előtt, néz egy mesét, anya, apa kávézik a nappaliban, én meg keresek valamit. Jó, mondjuk az igaz, hogy nem este pakolok be a táskába, pedig akkor kéne, azt mondják a szüleim, hanem reggel, de azért az hogy van, hogy mindig hiányzik valami? Ha mindig hiányzik valami, akkor most nem mindegy, hogy este nem találom vagy reggel? Hol a körző, hol valamelyik könyvem, én nem tudom, hogy csinálom ezt, de valami mindig hiányzik. Na mindegy. Szóval a család teszi a dolgát. Egyszer csak anya megjelenik a szobánk ajtajában és azt mondja: hét óra, igyekezzetek. Annus ekkor még normális, nyugodt, fel van már öltözve, táska bepakolva, uzsi elrakva, nézi a mesét, ártalmatlan. Én keresgélem a körzőmet. Például. Vagy valami mást. Negyed óra múlva anyu bekiabál a nappaliból, hogy: Siessetek, el fogtok késni! Erre a mondatra a húgom megőrül. Felpattan, sipákolni kezd, rohangál a szobában fel-alá, mint egy bolond és ordít, hogy Beniiii, elkésünk, induljunk, elkésünk, siessünk. Minden nap! Ugyanígy! Minden nap ez megy: felkelés, reggeli, mese, nyugalom, normális kistestvér, és akkor jön a varázsmondat. Negyed nyolc, el fogtok késni. Borzalmas.

Anyunak az a mániája, hogy beszélgessünk. Ez is egy ilyen varázsmondata, hogy: Beni, rám nézz, ha hozzád beszélek, most ráérek, beszélgessünk, ki tudja, holnap lesz-e rá időnk. Régebben mindennap ezzel fárasztott. Mostanában ritkábban mondja, de azért néha ezzel fáraszt. Csak elkezdeni nehéz az ilyen beszélgetéseket, aztán pár perc alatt belejövök. Érdekeseket kérdez. Persze ő is felteszi azokat a kérdéseket, amiket minden szülő, hogy mi újság a suliban, miből van lecke, blabla. De ő néha normális dolgokat is kérdez, illetve pont hogy nem normális, hanem fura. Például, hogy mit szeretek. Hogyhogy mit? Enni és aludni. Ez nem válasz, nevet anyukám, mindenki szeret enni és aludni. Ő azt kérdezi, mit szeretek az evésben, mit szeretek az alvásban, és hogy például melyik a kedvenc álmom azok közül, amiket már megálmodtam életemben. És nem ám az álmaim érdekelték, amikor ezt kérdezte, mármint hogy nem az, hogy milyen álmaim vannak az életben, hanem konkrétan azt akarta tudni, hogy azok közül az álmok közül, amiket akkor látok, amikor alszom, nekem melyik a kedvencem.

Ki gondolkodik azon, hogy melyik a kedvenc álma? Nem? Ilyen meglepő kérdésekkel áll elő anya. Tök jó ilyeneken gondolkodni amúgy. Szeretem anyukám fura kérdéseit. Kár, hogy mostanában ritkán kérdez. Mostanában ritkábban beszélgetünk, állandóan csak dolgoznak, anya és apa. „Kicsim, most ne zavarj, dolgozom”. Mostanában ez a kedvenc mondatuk.

Mindegy. Anyuval ritkábban beszélgetünk mostanában ilyen fura dolgokról, de kitaláltam egy hasonló játékot a haverokkal. Nem nagy cucc, de ha belejössz, nagyon vicces tud lenni, és játszható fiúkkal, lányokkal, még a kis bolond húgommal is szoktam játszani ezt. Annyi csak, hogy a legváratlanabb pillanatokban felteszed a kérdést a barátodnak: Mit szeretsz? És azonnal, gondolkodás nélkül rá kell vágnod a választ. Aztán te jössz, te kérdezhetsz, de ne azonnal kérdezz, hanem a legváratlanabb pillanatban. Mit szeretsz? Aki nem tud azonnal valamit szeretni, vesztett. És ugyanez fordítva. Mit nem szeretsz? Na, én itt szoktam elbukni, mert, ha rákérdeznek, akkor azonnal elfelejtem, hogy mit nem. A szerdát, azt utálom.

Múlt szerdán bemutatóóránk volt németből, mondjuk, az nem semmi volt! Azt találta ki a tanár, hogy a Márton-napi német népszokásokat mutassuk be, énekkel, tánccal, versekkel, mert alig egy hónap múlva lesz november 11-e, úgyhogy ez most aktuális. Csodálatos. Jó hogy nem jódlizunk. Mindegy, belementem, belemegy az ember, mi mást tehetne, a tanár mondja meg, mi van. Nekem egy német verset kellett elmondanom, az nem is olyan gáz. Mondjuk annak nem örültem, hogy beraktak a csajok mellé énekelni is, mert jó hangom van. Hát az ciki volt.

Tele az osztály szülőkkel, székek mindenhol, alig lehet elférni, az én szüleim az első sorban, mert persze késve érkeznek, már csak az első sorban van hely, úgyhogy kábé másfél méterre ülnek tőlünk, mármint a szereplőktől. Megy a műsor, az egyik osztálytársam kezdi, szent Márton élete, németül. Az anyukám csak angolul beszél, ebből egy kukkot sem ért, csak vigyorog, mint a tejbetök, de apu érti. Jön a lampionos felvonulás, ez is német szokás, a 19. század elején vezették be, az a lényege, hogy a fénynek, ami a jócselekedetet jelképezi, mindenkihez el kell jutnia. Sötétedéskor a gyerekek maguk készítette lampionokkal járják az utcákat Németországban, miközben régi Márton-napi dalokat énekelnek. Mi ezt délelőtt tízkor mutatjuk be az osztályban, nincs sötét, a hely is kicsi egy felvonulásra, bénázunk összevissza a lampionokkal, de azok legalább jól néznek ki, a csajok készítették kézműves szakkörön. A tanári asztalon sorakozik az összes kislámpa, hogy majd a tanár gyújtsa meg őket egyenként. Állunk, alig van hely, tülekedés, lökdösődés, székhúzogatás, tök király, mondhatom, elmegy ezzel egy csomó idő. A szülők, vendégek, tanárok, az egész közönség türelmesen vár. Anyu, apu vigyorog. A tanár gyújtogatja a lampionokat. Nagy nehezen végre kész mindenki, elindulunk, pontosabban totyorászunk körbe-körbe az osztályban, énekeljük a Márton-napi dalokat. Az egyik osztálytársam, Andi, füstöl. Mármint a kezében a lampion. Füstöl a lampion, kiabálom, a tanár fölpattan, leönti Andit egy pohár vízzel, majd mosolyogva kijelenti, a felvonulós résznek vége, mindenki oltsa el a lámpáját. Fújkálunk, mint az ovisok, füst és gyertyaszag az egész osztályban, mindenki elfújja a lampionok pislákoló tüzét, a jócselekedet lángját, az egyik srácé persze meggyullad, mint az előbb Andié, de sebaj, leöntjük őt is. A füst egyre nagyobb, az egyik anyuka ablakot nyit, árad a friss levegő, keveredik a füsttel, a fél osztály vihog, de a közönség türelmes, sokat kibír, ilyen kemény lampionos felvonulásban még biztos nem volt részük. Na mindegy, túl voltunk rajta, mindenki visszarendeződött a helyére, nézők megnyugodtak, gyerekek megszáradtak, a felvonulásnak vége.

A vers következik. Elmondom, tök király, semmit sem hibáztam, anyu mosolyog, mintha értené. Jön a dal. A lányok meg én. Halkan énekelek, fapofával, hogy azért levegye a közönség, nem önszántamból kornyikálok a csajokkal. Persze minden szülő meg tanár tud normálisan, nyugodtan ülni, nézik, hallgatják az előadást, még anyu is, de apura egyszerűen nem lehet ránézni. Látszik a szemén, hogy mindjárt elneveti magát. Inkább nem nézek rá, a plafont bámulom, énekelek, mert a végén még én is elröhögöm magam.

Nagy nehezen túljutunk a kornyikáláson, következik az utolsó műsorszám, a haverom, Andris fog hegedülni. Két éve tanulja, nem nagyon szereti, nem is csinálja valami jól, de mindegy, a tanár azt mondja, csak hegedüljön, mutassuk meg a szülőknek, hogy ki mit tud. A lényeg a magabiztosság, legyünk büszkék arra, amit megtanultunk. Úgy is lett, magabiztosan kiáll, hangol, a nyakához illeszti a hegedűt. Karján feltűri az ingét, és nagy lendülettel meghúzza a vonót. Hát az első három hang, az tényleg meglepő volt, ilyen rémeset még nem hallottam, de azért folytatja. Ránézek apura. Lehajtott fejjel ül, vörösödik, a válla rángatódzik, anyué is, próbálja eltakarni a száját, de a szemén látszik, hogy kuncog. Inkább másfelé nézek. Mindenki Andrist nézi. Meg a szüleimet. A matektanár hasonló pózban ül, mint apu, a gyerekek is vihognak, Andris hősiesen tovább húzza. Hova nézzek? Haragszom apuékra, kiröhögik a barátomat. Andrásra is haragszom, mert nagyon bénán hegedül. Magamra haragszom a legjobban, mert nem bírom tovább, röhögnöm kell. Röhög az egész osztály, már a némettanár is, Andris is vigyorog, de végigjátssza. Abbahagyja, meghajol, mindenki harsányan felnevet, tapsol, igazi vastaps és nevetés.

Végül is örültem, hogy ott vannak a szüleim, azért ezt látniuk kellett. Bírom őket nagyon, viccesek, ha épp nem fáradtak vagy nem dolgoznak. Anyukám szinkronszínész, apukám rádiós szerkesztő, nagyon érdekes munkájuk van, majdnem mindig otthon vannak. Anyunak gyönyörű a hangja. És szerintem amúgy is gyönyörű. A hugi meg ő nagyon hasonlítanak egymásra, ugyanaz a huncut, mosolygós barna szem, szép dús haj. Annyi csak, hogy anyáé rövid, Annáé meg derékig ér. Apukám magas és izmos. Állítólag rá meg én hasonlítok nagyon. Hát remélem is! Szeretnék majd úgy kinézni negyvenévesen, mint apukám. Magas, erős, hetente négyszer jár kosarazni a haverjaival és szakállas. Jó neki. Remélem, nekem is kinő végre nemsokára.

A nappalink bal sarkában berendeztek egy kis hangstúdiót, van számítógép, hangfalak, mikrofon, minden. Anyu vastag, zöld harisnyájából és egy üres képkeretből készített apa egy olyan izét, ami tompítja az éles hangokat. Amikor dolgoznak, anya egyik kezében mikrofon, a másikban ez a harisnyás izé, a szája elé tartja, úgy mondja a szöveget. Narrációt mond fel dokumentumfilmhez, reklámszövegeket ismétel, és néha meséket szinkronizálnak a nappaliban. Van, amikor Anna is és én is. Klassz munka, mondom, csak nem vagyunk valami gazdagok. A szüleim sokat aggódnak amiatt, hogy egyre kevesebb pénzt keresnek a munkájukkal, az is inkább rossz munka, mint jó. Mondjuk engem nem érdekel a gazdagság meg a menő cuccok se nagyon, ha valaki a suliban ilyenekkel akar villogni, vagy engem savazni, hogy ilyen meg olyan a cuccom, előveszem a szüleim munkáját. Ezzel mások nem tudnak villogni. Az életben az a legfontosabb szerintem, hogy az embernek mindig legyen egy terve, és ha muszáj, legyen mivel menőzni. Ha teljesen felnőtt leszek, bejárom az egész Földet, ez a tervem és mindenről lesz egy izgalmas sztorim, azzal fogok menőzni. Amíg még gyerek vagyok, addig meg, ha muszáj, saját magammal villogok, hogy például simán leszinkronizálok tök király minőségben bármilyen mesehőst.

Bírom a családomat, akármilyen furák is. A húgom, hát ő azért néha elég kemény, de abban reménykedem, hogy majd benő a feje lágya. Vicces is amúgy, lehet elég sokat nevetni vele. Nagyhangú, bolondos, sosem unatkozik vele az ember. Állandóan azt képzeli magáról, hogy királylány. Mondjuk, az igaz, hogy elég szép kislány, huncut szemek és barna hosszú haj, de azért az túlzás, hogy királylány. Egyszer felvilágosítom a húgomat, hogy királylányok nincsenek. Na jó, persze vannak, de olyanok, amilyenekhez ő szeretne hasonlítani, olyanok nincsenek. Van egy aranyszínű papírkoronája például meg pár műanyag diadém. Felveszi valamelyiket és átszellemül. Erről beszélek. Ez egy kicsit sok, még akkor is, ha csak hétéves az ember. A húgom hétéves, huncut szemű, picit duci lány. Jól áll neki, hogy ducika, de ölni tudna, ha valaki ezt felemlegeti előtte. Viszont ha el tudod vele felejtetni ezt a koronás, királylányos mizériát, na akkor tényleg jófej! Például van olyan, hogy amikor nincsenek otthon anyuék, bulizunk a nappaliban. A Red Hot Chili Peppers Can’t stop című számára táncolunk ezerrel, Anna nyomja közben a kamuangolt, kentsztáptucsekicsudiszimbig, kentsztáptucsekicsudiszimbig, fejére vesz egy vödröt, eljátssza a klipet, a végén meg benyögi, hogy ő Anthony Kiedis akar lenni farsangon, mert akkor táncolhat félmeztelenül.