Tallér Edina: Holnaptól minden rendben

Bukta

Buta vagy bukta. Egy betű hozzáadásával alkoss új szavakat! Ez volt az első feladat a magyar írásbeliben, pár évvel ezelőtt. Nyolcadikban felvételi előkészítőre jártunk Andrissal. Minden alkalommal megoldottunk egyet a korábbi évek felvételi feladataiból. Nagyon kemény. Ott töltöttük ki ezt a pihentagyú feladatsort is, egyik alkalommal. Ez volt az első feladat, de a többi is kábé ilyen szintűnek tűnt. Perc, manó, láma, kert, buta. Miért jegyeztem meg ezeket a szavakat? Ezt még Anna, a hugikám is kábé két „perec” alatt megoldaná. Nyolcadik elejétől próbafelvételikkel bombáztak bennünket mindenhol. Otthon, a suliban, előkészítőn, erről dumáltunk a szünetben, útközben a villamoson, mindenhol. Örülök, hogy ezen már rég túl vagyok. Felbátorodva gyorsan végigfutottam a többi feladaton is, mert, mondtam magamban, ha ez a felvételisor végig ilyen szint marad, akkor én ma nagy király leszek. Elégedetten hátradőltem. Ránéztem Andrisra. Andris dettó, önelégült vigyorral az arcán visszanézett rám. Ez király. Ez menni fog. Megcsináltam az egészet kábé húsz perc alatt. Az irodalmi kérdések sem okoztak nagyobb nehézséget. Elégedett voltam magammal. És akkor jött az utolsó feladat. „Mutasd be egy 10–12 mondatos fogalmazásban, hogy a te korosztályodnak mi a véleménye az olvasásról! Vajon miért szeret, vagy nem szeret olvasni egy mai diák?”

Kész. Egy másodperc alatt felment a vérnyomásom. Ez meg mi? Az én korosztályomnak mi a véleménye? Ezt a kérdést meg ki találta ki? Honnan a bánatból tudjam, mi a véleménye az én korosztályomnak erről vagy arról? Mi vagyok én, kérdőív megoldókulccsal? Mondják meg ők! Úgyis mindig mindent jobban tudnak! Idegbajt kapok, amikor ezzel jönnek a felnőttek! A te korosztályod, mondják, és rám mutogatnak, ti aztán nem tudjátok, mi a jó! Ezek már nem olvasnak, nem csatangolnak a természetben, bla, bla, csak a hülye kütyüiket nyomogatják, vagy a gép előtt görnyednek, mondják felháborodottan a felnőttek, és még mindig rám mutogatnak, hogy tudjam, rólam van, szó. „Ezekről”, aki például én vagyok. Úgy beszélnek rólunk, mintha nem is lennénk külön-külön. Nincs olyan, hogy te vagy én, vagy ő. Csak „ezek” vannak. Mi. A korosztályom. Hát gyönyörű, mondhatom! Csak gratulálni tudok az ilyenekért. Gratulálok is! Ötös!

Miért nem lehet normálisabban megfogalmazni egy nyamvadt feladatot? Miért nem azt kell kifejteni 10-15 mondatban, hogy én miért szeretek vagy nem szeretek olvasni? Benedek vagyok, egy srác a tizenegyedik kerületből, a szüleimmel élek, van egy húgom, pár haverom, satöbbi. Én én vagyok, nem pedig a korosztályom. Én sem kérem a felnőttektől, mondjuk apától, hogy figyu már, fogalmazd meg légyszi 10-15 mondatban, hogy a te korosztályod miért mondja mindig, amikor beállítja a telón az ébresztést, hogy „felhúzom az órát”? Vagy, amikor befejezi a telefonbeszélgetést, miért mondja azt, hogy „leteszem a kagylót”? Ezeket apa tényleg szokta mondani, nagyon bírom amúgy, jól áll neki, olyan retro, olyan old school. De azért még nem gondom rögtön azt, hogy a korosztálya esetleg ne tudná, hogy a telefon nem csörgőóra és, hogy tuti nincs rajta kagyló, hacsak nem díszítés gyémántból egy plázacica rózsaszín okostelefonjának hátlapján.

Akkoriban elég gyorsan felhúztam magam a felnőttek hülyeségein. Most is. Elszámoltam tízig, lenyugtattam magam és végül is azt írtam le, hogy szerintem nem az a kérdés, hogy az én korosztályom szeret-e olvasni, vagy sem, hanem az, hogy a felnőttek korosztálya miért gondolja, hogy mi esetleg nem olvasunk. Mindenki olvas. Mindenki szívesen olvassa a haverja vagy egy jó csaj üzenetét például a viberen, nem? Slussz! Ennyi. Megírtam. Leírtam. Nem pontosan így, de ez volt a lényege. Tiszta ideg voltam. Aztán megírtam és megnyugodtam. Aztán megint tiszta ideg lettem, hogy mit fog ehhez szólni a tanár. Kiradíroztam. Újraírtam. Javítottam. Addig paráztam, javítgattam, míg kifutottam az időből, nem tudtam rendesen befejezni, illetve kifejteni a gondolatokat. Tök béna lett az egész. Még szerencse, hogy ez csak egy próbafelvételi volt, mert jól leégettem volna magam ezzel a bénázással. El is terveztem akkor, hogy, ha majd élesben megy a dolog, félreteszem az elveimet és nem azt írom le, amit gondolok, hanem azt, amit a tanárok olvasni szeretnének. Hadd örüljenek.

Ez az egész felvételi mizéria amúgy tiszta idegbaj. Parázik mindenki. A szüleim, a tanárok, a haverjaim, még én is, pedig engem aztán hidegen hagy a nagy verseny. Mindenki mást mond. Ez menő suli, az sokkal jobb, ebbe kretének járnak, abba sznobok, és még sorolhatnám. De jó Eszternek, hogy ő ebből kimaradt. Mondjuk, neki meg hatodikban kellett ezt az egész mizériát végigszenvednie. Sok hűhó semmiért. Minek kellett végigszenvednie, ha végül leléptek az országból? New Yorkban gondolom, másmilyen a sulihelyzet, mint nálunk.

Komolyan mondom, én már kábé ősz végére elveszettem a fonalat. Szeptemberben, októberben még tök pontosan tudtam, mit akarok, melyik gimiben fogok tanulni, aztán ahogy teltek a hetek, hónapok, jöttek a nyíltnapok, próbafelvételik, egyre jobban úgy éreztem, sötétben tapogatózom. Azt sem tudom, hogy kerültem ide, ebbe a gimibe. Egyszerűen csak próba-szerencse alapon jelöltem be elsőnek ezt a sulit. Nem gondoltam volna, hogy fel is vesznek. Annyira be volt mindenki ijedve körülöttem már a sok mendemonda miatt, hogy melyik suliba miért nehéz bejutni, hogy januárban, amikor dönteni kellett, hova akarok felvételizni, kábé már sehova se akartam. Csak túl akartam lenni az egészen. Elég jól sikerült. Pedig tényleg nem volt egyszerű.

Majdnem lemaradtam a felvételi jelentkezésről. November valahanyadika volt a határidő és az anyukámnak ez két nappal előtte jutott az eszébe. Mondjuk, ezt sem nagyon értem. Kábé az elmúlt évek minden napjának minden órája arról szólt, hogy a szüleim, főleg anyu, azzal szekált, hogy tanuljak már, készüljek, gyakoroljak, mert nem fognak felvenni, satöbbi, erre meg a jelentkezési lap beadása az utolsó pillanatban jut eszébe. Na, mindegy. Végül megállapodtunk, hogy abban a suliban fogom a felvételit írni, amelyiket elsőnek jelöltem be a listán. És akkor én egy fura ötlettől vezérelve beírtam az első helyre álmaim suliját. Anyu csak annyit fűzött hozzá: próba-szerencse. Hát köszi a biztatást! Akkoriban  nem tudom, mi volt a szüleimmel amúgy! Régen jobb fejek voltak. Mi az, hogy próba-szerencse?

• Oké, Beni, rendben van. Akkor ne felejtsed el holnap bevinni a gimibe a jelentkezési lapodat!
• Én?
• Te! Ki más? Te fogsz felvételizni, nem? Legalább felméred a terepet.
• Azt sem tudom pontosan, hol van a suli.
• Már hogyne tudnád!
• Jó, annyit tudok, hogy hol van, körülbelül.
• A körülbelül épp elég. Majd észreveszed konkrétan, ha ott állsz előtte.

Anya korábban kedvesebb volt. De akkoriban csak ritkán. Szerinte ez épp fordítva volt, én változtam meg, mióta kamasz lettem. Ó, igen, a felnőttek kedvenc szava. Ha nem értünk egyet valamiben, az utolsó érvük mindig ez: „áh, kamasz vagy”. Természetesen akkor is, abban a szituban is anyu nyert, és nekem kellett bevinnem a felvételi lapot. Annyi előnye volt a dolognak, hogy az utolsó két óráról ellógtunk Andrissal, mondván, hogy nyíltnap van az xy suliban, és mi oda megyünk.

Amint kiléptünk a suliból meggondoltuk magunkat. Végül is, mi már döntöttünk, kiválasztottuk a nekünk való gimit. Úgyhogy nem mentünk nyíltnapra, hanem bevágtunk egy hamburgert a Móriczon.   A nyolcadik már nagyon fárasztó és unalmas volt. Semmi új nem történt sosem. Majdnem elaludtam minden órán. Naná, hogy ott lógott az ember, ahol tudott. Miért ne? Úgy sem veszi észre senki. Szerintem a tanárok is untak bennünket. Csak ők ezt nem vallják be, mi meg igen. Fedort is szívesen magunkkal hívtuk volna, de az a helyzet, hogy ő épp akkoriban bukott le azzal, hogy mindig elkéredzkedett bemutató órákra, aztán meg kiderült, hogy egyikre sem ment el. A kis sunykó! Még nekünk sem árulta el! Fedor olyan ártatlan arccal tudta előadni a füllentéseit, hogy szerintem még a saját anyukája is gondolkodás nélkül elhitte mindig. Mondjuk, meg is lett ennek a böjtje, ahogy Andris mondaná, de ezt hagyjuk. Majd később elmesélem.

Amúgy azért kicsit lelkiismeret furdalásom volt, amikor mi is inkább egy hambit választottunk Andrissal, bemutató tanítás helyett, pontosan nem tudom, miért, végülis ez azért nem nagy bűn szerintem. De mégis rosszul éreztem egy picit magam. Tuti nem a tanárok miatt. Akinek most az órájáról megléptünk, egy igazi kiállhatatlan nő. Állandóan ordít. Frászt hozza az emberre. Ülök ott nagy nyugodtan a harmadik sorban, ő magyaráz valamit, a többiek halkan duruzsolnak, naná, hogy duruzsolnak, mert vagy monoton hangon motyorászik vagy ordít a tanár. Ki kíváncsi erre? Ülök csendesen, már majdnem szundikálok, amikor egyszer csak a monotóniából felordít, hogy „Csend legyen már, elegem van belőletek!” Hát még nekem mennyire elegem van belőle! A frászt hozza az emberre az ilyen hirtelen kirohanásaival. Semmire sem emlékszem az óráiból csak arra, hogy sokszor megijesztett.

Szóval, ettük a hamburgert a haverommal, nagyon fincsi hamburgerek vannak a Móriczon, kajálunk, Andris azt mondja teli szájjal, „Hú, öcsém, ez de király, ez a sajtos”. Én erre: „az ám, tuti finomabb, mint a matekóra”. Összeröhögünk, Andris még hozzáfűzi, „tudunk élni, öcsém, elég szép napunk van”. És akkor, egyik percről a másikra, jól laktam. Beugrott anyu reggeli arca és a hangja, ahogy azt mondja, legyen szép napom. Tuti, ha hazaérek, meg fogja kérdezni, milyen napom volt. Mondjam el neki, hogy király, mert ellógtam két órát? Vagy ne mondjam el neki? Akkor viszont mit mondjak helyette?

• Nem mondod komolyan, hogy ezt a sokat itt akarod hagyni – kérdezte Andris és le se vette a szemét a szétharapdált hamburgeremről.
• Én már jól laktam. Bányász adag volt.
• Megehetem?
• Mit?
• Ezt – mutatott Andris a kajamaradékra.
• Te meg akarod kajálni ezt a szétcincált maradékot?
• Meg én! – és már nyúlt is a tálcám felé. Kikapta a tányérból a megmaradt hamburgert, ami még így is akkora volt kábé mint a fél fejem, és hamm, bekapta.
• Azta! Andris, neked meg mekkora arcod van? Egyszerre belefért az egész? Ez igen!

Később elmagyarázta, hogy nem kis munkájába telt kigyakorolni, hogyan lehet úgy kajálni, mint a kígyók. Egyszerre kell bekapni a zsákmányt, benntartani, aztán időt hagyni a nyelésre. Ez így praktikus, mert az a biztos, ami már benn van. Azért mondom, hogy később magyarázta el, mert az arcába tolt hamburgeremet kábé még vagy két percig nyelte, mire meg bírt szólalni. Nem semmi a haverom. Meg tud enni együltő helyében 23 palacsintát, vagy három duplasajtos hamburgert, igazi buci zsömlével, vagy hat hot-dogot, vagy egy egész tál kanalast. A kanalas anyukám specialitása. Nagyon finom. Olyan az íze, mint egy krémes-habos tortának, de úgy néz ki, mint egy babapiskótás puding, amit egyszer már megettek. A haverjaim kedvenc desszertje. Mindig ezt kérik anyutól, ha nálunk lógnak. Na, ebből Andris be tud vágni egy egész jénai tálnyit. És mégis sovány. Kosarazik. De nem akárhogy! Tök menő kosaras a haverom! Épp ezért, őt tuti, hogy bárhová felvennék, minden suli tárt karokkal várja az élsportolókat. De ő határozottan oda akart jönni, ahova én. Azt mondja, neki mindegy, melyik gimiben tanul, úgysem érdekli az egész, csak a sport. Nem is rugózik a kérdésen sokat, oda jelentkezik, ahova én. Kellemest a hasznossal. Kellemes, hogy egy suliba járunk, hasznos, hogy nem kell döntenie, mert én megoldom helyette is. Így jött el ez a bizonyos nap, hamburgerezés után, hogy életünkben először mentünk el abba a gimibe, ahová most járunk.

Alig vártam, hogy induljunk már és adjuk le minél hamarabb a papírokat, mert egyrészt izgultam, hogy milyen lesz ott, benn, a suliban, másrészt rohadtul rajtam volt még mindig a bűntudat, hogy suli, vagy nyíltnap helyett mi itt lógunk Andrissal és tömjük az arcunkba a hamburgereket.

• Na jó, menjünk – mondta Andris, miután leküldött fél liter narancslét a kaja után. – Nézzük át, milyenek ott a csajok! Lehet, hogy lesz ismerős. Valamelyik meccsről. Jó lenne.
• Fú, Andris, mekkora lenne már! Mondjuk, odajönne hozzánk két harmadikos csaj! Én ismerek két harmadikos csajt!
• Honnan?
• Hát innen, a gimiből.
• Oké, de honnan ismered őket?
• Esztiéknél találkoztam velük. Illetve Eszti anyukája fodrász, tudod. Hozzá jártak az anyukáik hajat vágatni. Néha összefutottam ott a csajokkal is.
• Az még nem olyan, mintha ismernéd őket! Beszéltél már velük?
• Persze! Többször is összefutottunk! Mondom, hogy Eszterékhez jártak!
• És mit beszéltél velük?
• Hát azt, hogy helló. Köszöntünk egymásnak.
• Hú, ez aztán a nagy sztori! – röhögött András.
• Jó, belátom, nem egy nagy sztori, hogy ismerek két gimis lányt, akik a szomszédba jártak fodrászhoz, de azért valami, nem? Te még ennyit sem tudsz felmutatni! Csak álmokat. Hogy mekkora jó lenne már, ha valamelyik csaj a nyakadba borulna, hogy drága Bandikám, láttalak múltkor meccsen, Isten vagy! Aha, persze!
• Na, majd várd ki a végét! Lehet, hogy így lesz! De nem vagyok Bandi! Tudod, hogy utálom!

Miközben sétáltunk a suli felé, annyira szerettem volna, ha úgy alakul, hogy tényleg összefutok a két csajjal. András csak nézett volna, ahogy nagy lazán leállok a csajokkal, hogy: „Na, helló, mi a helyzet? Ti is itt tanultok? Tényleg, nem is tudtam! Képzeljétek, jövőre mi is! Most hoztuk a jelentkezésit. Áh, nem, dehogy, nincs para. Tuti felvesznek, de amúgy se nagyon érdekel.” Meg ilyesmi. Tutira elképzeltem, mekkora lenne már, ha így történne. Gondolom, András meg arról álmodozott, hogy majd virít nekem, amikor felismerik a kapuban a csajok.

Odaértünk. Hú, sokszor mentem már el ez előtt az épület előtt, de nem is vettem észre, hogy ekkora nagy! Srácok meg lányok jöttek-mentek a suli előtt, tök jól néztek ki mind, vidámak voltak, nyugodtak, magabiztosak, olyanok, mint akik otthon érzik magukat.

• Hú, bakker! Mekkora! – mondta András.
• Szerinted melyik a bejárat? – kérdeztem.
• Hogyhogy melyik? Hát ott, az – mutatott Andris egy nagy kapura.
• Ez nem nyílik, Andris!
• Ja, akkor nem ez a bejárat… Ne bénázzál már ott! Nem látod, hogy nem nyílik! Gyere már onnan, mindenki látja, hogy itt bénázunk!
• Oké, Andris, így viszont sokkal jobban nézünk ki, tényleg. Itt toporászunk, menjünk már valamerre! Hol a bánatban van az a bejárat? Honnan jönnek ezek ki? Mindenki minket néz. Hol mennek ezek be? Mi lenne, ha követnénk őket?
• Hülye vagy, Beni? Kövessük őket, te megőrültél? Hé, rám nézzél már, ne tekergesd úgy a nyakad, a vak is látja, hogy keresel valamit! Csinálj úgy, mintha beszélgetnénk!
• De Andris! Mi nem dumcsizni jöttünk, hanem leadni a lapokat! Találjuk már meg a bejáratot! Komolyan! Ennyire nem lehetünk kretének!
• Ja, jó! Oké. Akkor mondd, hogy merre menjünk!
• Mondom, hogy kövessük őket! Valahonnan csak kijöttek, nem?

Ebben a pillanatban, mintha elvágták volna a tömeget. Se be, se ki, egy teremtett lélek sem járt a suli körül, csak álltunk ott és néztünk, mint Bálám szamara. Jó tudom, hogy nagyon gáz ez a bálám szamara- duma, de ezt mondta akkor Andris. Mindig vannak ilyen fura szövegei, még otthonról hozta őket, Erdélyből.

• Állunk itt Beni, mint Bálám szamara! Húzzunk már haza!
• Nem hiszem el, hogy nincs egy iskolának normális bejárata! Gyere, kerüljük meg az épületet, akkor csak megtaláljuk!
• Na persze! Lássa csak mindenki, hogy olyan kretének vagyunk, hogy még azt sem tudjuk, hol a bejárat!
• Segíthetek, srácok?

Fú, ezt nem hiszem el! Olyan szép lány állt előttünk, mint a mesében! Illetve, nem is lány. Nő! Még az is felmerült bennem, hogy nem diák, hanem esetleg tanár. De szerencsére nem köszöntem neki csókolomot.

• Áh, kösz nem, csak dumálunk egy kicsit a haverommal. – válaszolta tök lazán András. Annyira tök lazán, hogy a vak is látta, mennyire be van feszülve.
• Ja, csak azért kérdem, mert azt hittem a felvételi miatt jöttetek. Én Vivien vagyok, ide járok harmadikba és ma én vagyok az infóügyeletes. Segítek a jelentkezőknek. Azt hittem, ti is azok vagytok.
• Áh, nem, nem, mi csak itt dumcsizunk – ismételte meg a nagyon laza haverom. A csaj mosolyogva elköszönt és otthagyott bennünket.
• Ja, jó – mondta. – Akkor helló. – Ahogy hátat fordított nekünk és megrázta a haját, naná, hogy olyan volt, mint egy samponreklám.
• Hülye vagy, András? „Áh, mi nem ide jelentkezünk, csak dumcsizunk”??? Ez meg mi volt?
• Önvédelmi reflex – vágta rá András.
• Hogy mi???
• Jól van, hagyjál már! Így alakult. Most akkor mi legyen?
• Hogyhogy mi legyen? Le kell adnunk ezt a rohadt lapot, te meg azt mondtad az évszázad nőjének, hogy köszi, de ne segíts! Most mit csináljunk?
• Hát én is ezt kérdezem, mondom! – mondta megszeppenve az okos haverom.

Nem lett semmi, beégtünk. Hazakullogtunk és megkértem anyut, hogy ő vigye be másnap reggel a jelentkezési lapomat, mert én nem találtam a bejáratot. Ugye mondanom sem kell, hogy még a saját anyám is rajtam röhögött? Az első találkozásom álmaim sulijával ekkora bukta volt.