Tallér Edina: Lehetek én is

„én annyira tudom sajnálni magam, hogy hallod, gyógyszert szedtem arra, hogy egyedül vagyok”

Intro

Odaírom,

hogy február huszonnégy, kedd. Felsorolom, mi minden történt velem aznap. Semmi. Kis helyet kihagyok, két-három sorköz, megvárom a következő napot. Még mindig semmi. Akkor megint sorköz. Dátum, sorköz. Olyan nincs, hogy semmi, valamit oda kell írni, a naplóírás segít szembenézni az igazsággal.

Minél bonyolultabb szavakat emlegetek, annál jelentéktelenebbnek érzem magam, igazság kihúzva, ne mondjuk, beszéljünk inkább a kávéról, most épp a kávé miatt kellett félbehagyni az előző sort, lefolyt.

Kifolynak kezeim közül a mondatok. Ez jutott eszembe és le is írtam. Nem vagyok épp büszke rá, nem is szégyellem, elképzelem inkább képregényben, úgy nem olyan rossz. Oda vagyok rajzolva, képregénycsaj copffal, riadt arc, buborék a félig tátott számból, bele van írva egy mondat.

Rémülten bámulom a markomat, illetve ez esetben sokat, négyet-ötöt, akkor legalább stimmeljen, hogy kezeim. Copfos, riadt nő, félig tátott szájjal. Ujjai közül szavak hullanak alá, valaki odadobta. Lehet, hogy labdáznak, most neki kell elkapni egy mondatot, kapkodna utánuk, a szavak után a sok kezével, rendezné a sorokat, de nem tud moccanni, mert képregény. Meg van örökítve a pillanat, nincs se előre, se hátra. Lapozzunk.

Van olyan mondat, ami jó akkor is, ha nem igaz. Az igaz helyett később másik szót kell keresni, kihúzva, igazság kihúzva. Van olyan mondat, ami jó akkor is, ha nem, most maradjunk ennyiben. A kávé előtti sor igazából azért maradt félbe, mert kíváncsi vagyok, nálam hogy működik. Van, akinek nagyon mennek az elharapott végű mondatok. Elhagysz? Most elhagysz? Ugye nem hagysz el? Hogy hagynálak el, amikor tudod, hogy. És itt befejezi.

Egyszerűen abbahagyja.

Ugye nem hagysz el, kérdezi, gubbasztok a fotelban, rózsaszínű cipzáras, kapucnis fölső van rajtam és farmer, a lábak felhúzva, átölelem a lábamat, állam a térdemen, muszáj megtámasztani, mert remegek. Talán a nyakam, nem tudom pontosan, az a lényeg, hogy ha nem támasztanám az államat a térdemre, látszana, hogy reszketek, közben mosolyognék, gondolom a szám sarka is remegne.

Fél tizenkettő. Mindennap valamiért pont éjjel fél tizenkettőkor nézek az órára. Nem tudom, mióta van, már hetekkel ezelőtt észrevettem. Biztos én irányítom tudat alatt, rá vagyok kattanva, nézzek mindennap az órára fél tizenkettőkor, legyen bennem valami meglepő.

Ma is korán rohant el. Gyorsan megborotválkozott, az anyjától kapott valami kínais arcszeszt karácsonyra, még mindig nem fogyott ki, azt használja. Semmihez sem hasonlító szag, szappanra, parfümre, vagy férfira. Se férfira, se semmire. Csak kifejezetten ennek az arcszesznek van ilyen szaga. Mielőtt elmegy, ad egy puszit, nem az arcomra vagy a számra, hanem lehúzza a bugyimat és oda. Ad egy puszit, nagyot nyel, kicsordul a nyálam érted, mondja, és elsiet, ma későn érek haza, ne várj meg.